Emberi...

Sokszor tűnődöm, s nem találok választ.
Mi az, mi űzi az embert, mi alapján választ?
Mitől érzi néha, hogy szinte mindenre képes?
S csak az, mit éjjel álmodik, az lehet rémes?

Olykor meg szinte önmagát ostorozza, fojtja,
Úgy érzi az élet, a pénz, jövőjének rontója.
Elfárad gyakran, s olyankor a múltba bámul,
Okolja a rég történteket, és rövid életére ráun.

Már sajnáltatná magát, csak figyeljenek, reá,
De érzi azt is, ilyen nap nem ragyog reá.
Zúgolódik, lázad, emeli gondtól feszes arcát,
S zárt ajkakkal kezdi naponta újra a harcát!

Harc: Míly különös szó ez, tán nem is értjük.
Hatását s jelentését, mi mégis, sokan, féljük.
Nem mondjuk ki, de mind ekképpen teszünk,
S közben hisszük: egyszer majd, valakik leszünk.

Hisszük, de sokunkban mégis elhal ez az érzés,
Megszokjuk. Annyi lesz, mint maga a légzés.
Elfeledjük a küzdeni vágyást, az álmokat,
Hitehagyott, gyermeki, színtiszta vágyakat.

Ember! Ezt te nem teheted! Hozzád szólok.
Gondolod más ember, vagy én, nem csalódok?
Biztos vagy benne, hogy tőled ennyire telik?
Nincs semmi, mi a Te legbelsődben is izzik?

Gondolod tán mások szebbek, többek nálad?
Vagy hogy VALAKI, csakis belőlük válhat?
Nem hiszed te sem, ha igazán magadba nézel.
Bár tudom, fájó lelkedben te is gyakran vérzel.
Nem kérek semmit, csak magadnak ne hazudj,

Küzdj, harcolj, akarj, még van benned szusz.
S ha egyszer visszagondolsz az eltelt életre,
Tudni fogod, hogy éltél, igaz emberi létedre.
És hallod majd néhánytól, hogy őt az Isten s a
sors veri,
De te tudod: megtettél mindent s Te ettől vagy
emberi...

Szeretlek...

Egyedül.
Merengek némán s egy régi hang csendül.
Mesél a hang álomról, elfojtott vágyakról.
Megérint, mit mond. Vagyok: fájdalomból.
Fáj a létem, testem kínba zár, csak gyötör.
Küzdjek ellene? Minek... Előttem a gödör.
Fájok. Már pihennék. Most lefekhetem.
Kérdezem: Ennyi lett volna hát életem?
Emlékszem sok dologra. Sok szépre, jóra.
Szeretetre, boldogságra, régi-régi álmaimra.
Félelemre, rettenetre, iszonyú fájdalomra.
Emberekre, szerelemre, születésre s halálra.
Nem volt kegyes az élet, de tudtam küzdeni.
Olykor elbuktam, megtörtem. De mertem élni.
Mertem, de most fáradt vagyok. Elköszönnék.
Hanyatlik szemem, testem kihűl. Elnyugodnék.
Rám szól a hang s nem hagy. Nem! Nem enged.
Súgja: sok a dolog, és még sokat kell tenned!
Riadok. Valakiket látok. Szeretnek engem.
Sírok. Akiket látok - velük ezt nem tehetem.
Kélek síromból, tagjaimba érkezik az élet.
Nem akartam a halált és ilyen korai véget.
Nem akartam feladni, s elfutni az élettől.
Csak megfáradtam. Ennyire tellett erőmből.

Nekivágok ismét az életnek. Elvárod tőlem.
Nem látom a jövőt. Mit hozol ki belőlem.
Meddig tudok még küzdeni? Én nem tudom.
Miből merítek erőt? Tudom a választ. Titkolom.
Kérnék tőled valamit. Fogd meg most a kezem.
Hogy Te is szeretsz, azt a szívemmel érzem.
Légy hát a támaszom. Maradj mindig velem.
És bármi lesz is sorsom, ne engedd el kezem.
Nem halok meg. Síromra most nem kerül virág.
Előbb kezeddel a kezemben, enyém lesz a világ...

Vagy nekem

Oly rég volt már, hogy írtam
szavakat, amit csak bírtam
hamu alatt őrizgettem a parazsat
jöttél te... s hirtelen felkavartad.
Egyetlen lélegzet kellet csak,
hogy lángra gyúljon
hanyatló kezem érted nyúljon
hogy a szív dicsőn lerázza láncát
s járja a lélek éji táncát
hogy balga esetlen mondatokkal
testetlen érintéssel, sóhajokkal
hogy felszálljon a jótékony homály
hogy mosolyod fényt vessen én rám
s áldozva az őrületnek, az időnek
némán behódoljak az istennőnek
hogy előtte hittel térdre hulljak
gyarlóságomban elpusztuljak
pillanatonként megszülessek
s érzelmekre éhesen felébredjek
hogy boldogan vállaljam rabságom
s vágyni merjem boldogságom.
Megszakadt a szív s széttöretett a lélek
ez teszi velem, hogy két emberként éljek.
Így lett két világ, az éjem s nappalom
kicsinyke határ, egy hosszú alkonyon.
Apró vackomon csendesen megbújok,
elképzelem, hogy ölellek
s nyakadba sóhajtok s fúlok,
hogy illatodtól részegen
s közelségedtől félszegen
mély vizű szemedben elveszve
minden porcikád szeretve
egyetlen szóval ajándékozva
boldoggá lenni egy pillanatra
félve kimondani, hogy mi is vagy nekem
egy álom
egy tündér
s maga a szerelem.

Már nem tudom ki vagyok
s mire is vágyom...
Kevéssel beérem...
hát maradj az álmom...

(S)Írni kellene...

E lángoló világon bármerre lépek
Síró szememmel bárhová nézek,
Látom a népek s emberek sorsát
A halálnak mindenek-feletti jogát
Mert pusztul minden,
amire ráveti szemét
Nem él, elsorvad,
mire ráteszi kezét
Szomorú sorsok, szenvedő életek
Dicső vagy dicstelen emberi végzetek...
S mégsem tudom bizton, hogy ez rossz,
Vagy másként jobb volna
Ám az is igaz, hogy így összegyűjtve
Nem épp a legszebb óda.
Oly jó lenne írni a szépről, s jóról,
feledkezni a bánatról, orrlógató búról.
Megírni mindazt, mitől szívem boldogan
dobban,
Leírni az örömöt, mitől a félelem
megrokkan.
S hogy nem ezeket írom,
annak egyszerű az oka:
Az ember gyakran fél, néha elbukik,
vagy csak kicsinyesen ostoba.

Egy ölelésért...

Szervusz Kedves!

Most itt ülök veled,
s önfeledten csodálom
mosolyod,
amint soraimat olvasod.
Ha jól emlékszem azt
mondtad,
nem kaptál még verset.
Nem panaszként
mondtad
s szemed árult csak el
többet.

Rabul ejtett engem
a gyors röptű pillanat
s az idő is
ha elszaladt,
emlékeim közt
szemed csillogása
ott lakik,
könnyed kacajod
még most is
fülemben hallik...

Sugárzó mosolyod
mellyel az angyalokat
szégyeníted
rajongó örömöd
miből a szeretet is
örökké élhet
s szemed szikrái
melyek vakítják a napot
s ahogy simogatva nézel
érzem
olvadok.

Félre ne érts, kérlek
nem a testedre
alkudok,
de ha kevesebbről írok,
úgy érzem hazudok.
S mi haszna lehet
az álszent
hazug szónak?
Szerinted nem szebb,
ha jó szót mond
valaki a jónak?

Engedd egy kicsit
hogy csak neked
udvaroljak.
Hogy talán
közelebb hajoljak,
hogy szememben lásd
a tiszta hódolatot
a reámtörő bódulatot
ahogy olvasod e szónoklatot.

Ezek a sorok csak arra
születtek
- bár néhol igencsak
fülledtek -
hogy dicsérjék alakod
szemnek tetsző járásod,
ahogy csípőd
könnyedséggel
minden lépéssel ringatod.
Téged nézve
felrémlenek előttem
a görög mitikus legendák,
hol az erdőkben táncolnak
áhított, gyönyörű nimfák.
Nem, ne ingasd most fejed,
én tényleg csodállak
s ha szemembe nevetsz
nagyon .....

Láttam már néhányszor
ahogy settenkedik a fény
s ha belopja magát szemedbe
szikrákat lövell szét.
Új élettel telik meg
az ilyen pillanat
s gyöngyöző nevetésed
éjlelkemnek a pirkadat.
Ha fáradtan rogyok le
este asztalodhoz
lelkemmel a pokolhoz
elhiteted velem, hogy boldog vagy,
adsz belőle
s a felszínre hoz.

Picinyke dolgok
talán észre sem veszed,
tüsténkedsz, csacsogsz
s a dolgodat teszed.
A fáradt lelkeknek
Te vagy a megnyugvás,
s a hangodtól jön el
a lelki gyógyulás.

Ha Rólad írnék
csak ódákat zengenék
ha veled harcolnék
a világtól sem félnék,
ha rőt napon kikötve lennék
Te lennél a csalogató
hűs
árnyék
ha végtelen télben bandukolnék
Te az otthon simogató melege lennél.
Ne haragudj rám!
Én ilyen vagyok.
Lopott érintéstől
meggyúlok s olvadok.
Versben sohasem hazudok.
De ha igaz is minden leírt szavam,
engedd meg, hogy hangosan
ha kell
hát tagadjam.

Talán merészség tőlem
e mostani tettem,
de írtam Neked egy verset,
ahogy ígértem.
Ne haragudj ezért. Kérlek!
Csak mosolyogj néha,
ha érzed, hogy nézlek.
Az én imádatom
tisztelettel társul
s versem is vággyal
de tisztasággal zárul.
Őszintén szeretném, hogy
egy jó napod legyen
s kerüljön egy életen át
minden gond
s félelem!

És ha nem bántottalak meg
s szabad?
Én valamit kérek.
Sokat jelentene.
Egy pillanatra...
ölelj meg kérlek...

Istenek Harca

Sok ezer éve űzöl már, s én űzlek tovább
Téged.
Tudom. Rettegsz tőlem nagyon, s én téged
Féllek.
Gyűlöljük mi egymást. Az idők kezdete
Óta.
Világról-világra hajszolva, ugyanaz a
Nóta.

Emlékszem, egykoron, mi egyformán
Tettünk,
Világok jövőit s kisdedjeit
Dédelgettük.
Hittük: nincs választásunk, csak ez lehet
Sorsunk.
És némán néztük végig, ahogy kihalt lassan
Fajunk.
Kihalt, mert leszolgálta az időt, mi neki
Kijárt,
Én pedig megöltem, az utolsó isten, utolsó
Fiát!
És bár nem én szültem, de én vajúdtam a
Káoszt,
Viselem a terhét, sőt többet is, mint amit
Rám oszt.
Uralom ugyan a káoszt, de ő is engem.
Meg akarna ölni, de éltet is engem.
Közben pedig, egyre csak keresem, űzöm
Társam.
Ideje elszámolni! Huszonhétszer ezer évet
Vártam!
Vadász vagyok. Kíméletlen, alapos és
Iszonyú,
Préda vagyok. Menekülő, cselszövő és
Szomorú.
Szomorú, mert el kell pusztítanom Téged.
Érzem. Ezúttal nincs még egy ezredéved!
Mert bosszúért kiáltasz, ölnél engem s
Világom,
Szétdúlnál mindent, hogy ne legyen több
Álom

Nem értesz Te engem, s a választásom.
Azt hiszed mindez, csak az én álmom.
Hiszed! Hogy mindezt, csak magamért
Tettem,
Csakhogy e világban, én legyek az
Isten.
Tévedsz barátom! Bár igaz. Én
Döntöttem!
Ezért lett a Káosz, az én
Szülöttem!
Én döntöttem akkor, mert Te gyenge
Voltál,
S nem hitted a jövőt, mit magadban
Láttál!
Nem hiszed még most sem, mikor látod
Működni,
Tudod már Te is! Ezért érdemes volt
Ölni...

De zárjuk le a hajszát. Egyszer s
Mindenkorra!
Ne vigyük harcunkat, egy másik, új
Korba!

Mert hiába üldözöl, én felkutatlak Téged.
Én fogom okozni, a Te értelmetlen véged.
Én fogom látni az álmot, mi megvalósult,
Én fogom óvni a jövőt, mi most feltárult.
Egy dologban mégis igazad lesz, mire
Enyém lesz minden,
Mert ha Te elpusztulsz, egyedül maradok.
Én leszek az Isten!

Ne engedd...

Ó, ha nyújthatnám feléd
félelemtől görcsberánduló kezem,
ha érted adhatnám sokat nem érő
életem
utolsó lélegzetem
minden szívdobbanásom
minden vígasságom
az álmom
az istenem és a még megmaradt hitem...
Ugye nem akarsz itthagyni?!
Azt nem hiszem!

Falumról

Takaros gyöngyszem lapul
Bács-megye közepében
kis falu ölt virágruhát
kikeletnek napfényében.
Vajasnak csendes
tiszta vízű patak patkójában
e falu pihen nyugodtan,
mint csillag az éjszakában.
Füzes-füves vízpart és virágos utcák
szeméttelen terek, szépek, tiszták.
Eltűnődik olykor egy-egy átutazó,
mitől lehet más Dusnok, mitől olyan jónak látszó?
Talán része van ebben a sok-százéves múltnak
a mellette húzódó - már kátyús - ötvenegyes útnak.
Vajas-part illatának s látványának díszessége
vagy parkjainak zöldarany, üde frissessége
esetleg éppen templomának büszke tornya
vagy egy százéves diófa lehet a titok tudója.
Lehet az emberek sem tudják,
kik itt laknak, netán itt is születtek,
hogy mitől csábítanak az utcák
miért jönnek szívesen a vidéki emberek?
Nem tudom én sem, de hogy miről is beszélek
néhány kósza gondolatot most elregélek!
Nyelvünket, ha csípi a homoki bor sava és ereje
ha keményen fúj arcunkba, északnak hideg szele
mikor madárdalt hallunk a Vajasnak partján
és ropjuk a táncot a prélón, vagy tavasszal a Barán
együtt imádkozunk a misén
s nem szűnik hitünk Istenben
a perselybe is teszünk, tiszta szívvel,
akár szegényen
Dévai s falunk béli árváknak is gyűjtünk s adunk
a bajban, nehéz időkben egymásért is vagyunk
lehet hogy békében irigyek s áskálódok vagyunk,
de ha elesik az elárult, ajtót rá elsőnek mi nyitunk.
Fogadott ünnepünkön együtt éneklünk a vízparton
s ha valaki falunk ellen fordul, annak nincs pardon!
Nem vagyunk többek a köröttünk élő embereknél
nem vagyunk különbek az elesetteknél
nem vagyunk jobbak annál ki nemzetünkben él
csak Dusnokiak vagyunk s nekünk,
ez sokat ér.Mit is lehetne ehhez hozzá tenni,
vagy a sorból éppen elvenni?
Szófia beszéd és szerintem hagyjuk
Legyen annyi elég, hogy Dusnokiak vagyunk!

Behunyom szemem, csak az illat az orromban
a fekete föld némán, hallgat a markomban.
Fülembe susog az ismerős szél, a madárdalok
S vakon is tudom, hogy Dusnokon vagyok.

Holtak köszönése

Eljön egy este s nem kell, hogy egyedül légy.
Furcsa dolgokat érzel, de nem kell, hogy félj
Orrodat eléri egy régi illat, mi rá emlékeztet,
Vagy csak egy érzés, ami megríkat
vagy épp nevettet.

Elmerengsz a múltról s elöntenek szép emlékek,
Múltad homályából nyúlnak feléd kedves emberek
Könnyes szemed, talán már kezeddel dörzsölnéd,
Éhes, fájó hiányukat talán már inkább felednéd...

S mégis: elmerengsz. Szívedben kél a szeretet.
Gyászod lassan enyhül, a rossz emléked feleded,
Otthonod csendjében hallod: súgja valaki nevedet,
S egy testetlen kéz szelíd melegséggel fogja kezedet.

Igen! Kik rég elmentek, már csak így lehetnek velünk
Szerető bensőjük simogatja, gyásztól fájó lelkünk.
Nem térnek Ők már vissza, arról az utolsó útról
Csak emlékük köszönt minket újra, a síron túlról...