A szkeptikus

Fáradtan megdörzsölte szemeit, majd kissé hátrafordulva kiáltott be a lakás mélyére: - Telefonálok. Kicsit hagyjatok!
Hosszú percekig ült csendben, mélázva a történteken, az elmúlt estén, éjszakán, a lidérces álmain, kínjain. Gyötrelmes éjszaka volt. A nyugodt alvás helyett a pánik és a rémület különös s jeges egyvelege járta át, űzte el álmát, fokozta szenvedését. Egyszerűen fájt. Minden. Nemcsak teste, de a puszta létezés is. Elébe járultak régi halottak, megrohanták a rossz döntések átkos önmarcangolásra sarkalló, frissen serkenő vér forróságával égető emlékei és a színtiszta halálfélelem. Szinte újra élte, ahogy dübörög a szíve, készteti öklendezésre a görcs, s rántja magzat pózba ízületeinek késéles fájdalma.. Halk búgás kelt életre s felvillant mobiljának kijelzője
- Szia!
- Szia! Már rég akartalak hívni. Hogy vagy mostanság? Hallom mi van veled, hát nagyon sajnálom.
- Igen. Köszönöm, de igazán nem kell sajnálkozni! Elvagyok - szólt a férfi mosolygós hangon - Leginkább fáradva. De nincs vész.
- Hát... Tényleg? Kicsit olvastam a betegségedről és hát.. na... Ijesztő.
- Ugyan! Nincs itt dráma. Tényleg.
- Na valahogy nem nyugtatsz meg. Bár jól cseng a hangod... Viszont pár napja összefutottam egy ismerősömmel. Az a magas csajszi, emlékszel, aki mindig és mindenhol csakis szűk ruhában jelent meg. Nem mondom, van is hozzá teste - disznós és cinkos kuncogás - Nade! Szóval ő jógát oktat és említette, hogy az ilyen betegeknek, mint te is, nagyon sokat segíthet egyik gyakorlat programja. Kiemelkedően jó eredményeket értek el vele az ilyen betegeknél. Át is küldtem neked a leírást, majd olvasgasd, hátha megtetszik, vagy esetleg össze tudlak hozni vele, hogy esetleg személyre szabott gyakorlatokkal lásson el téged, vagy talán további segítséget is tudna nyújtani és...
- Értem. És mit is segíthet ez nekem? Mik is azok a jó eredmények?
- Hát tudod a ...
- Meggyógyulok tőle?
- Azt nem de ...
- Éveket nyerek vele?
- Hát nem biztos, de ...
- Felépíti az idegrendszer elpusztult részeit, kijavítja az idegi útvonalakat, megállítja az izomsorvadást?
- Ezt így nem, de ...
- Elmúlik a fájdalom, megszűnik a remegés, újra érzem az ízeket, illatokat?
- Nem egészen. - lemondó sóhaj - De nehéz neked segíteni. Pedig ez jót tenne neked! Tényleg.
- Hogyan? Pontosan mi lesz ettől jobb?
- Úgy általában minden. Meg hát...
- Úgy általában dolgozok. Meg dolgozok. Esetleg, akinek kell és tudok, annak segítek. Igyekszem helyt állni a munkában, otthon, az életben. Ez átkozott nehéz, de teszem, amit tudok. Tudod miért? Mert élek. Mert tehetem. Lehet, nem vagyok a legjobb, sőt biztosan nem, de megyek továbbra is előre. Egyre apróbb lépésekkel, de megyek. Mert ilyen az ember. Ilyen vagyok én is. És nem akarok hónapokat elbohóckodni azzal, hogy sanyargatom magam mindenféle gyakorlattal. Majd lesz annak is ideje. Tudod mindenki élete egyszer véget ér, így az enyém is. Úgyhogy van, amire sajnálok abból az időből áldozni, szakítani, ami még hátravan. Persze remélem, hogy több és több van hátra... - tétova csend majd vígabb hangon - De tudok még örülni, szeretni és mosolyogni. Nincs itt gond! Na, ugye?
- Hallod... Nem vagy semmi. Azt hiszem, ezen még sokáig gondolkodni fogok. Félelmetes dolgokról tudsz beszélni. Komolyan. De annyira szeretnék segíteni neked!!!! Erre elhajtasz a fenébe, szinte. Jó, persze nem, de olyan mintha visszautasítanád a segítséget és mintha lemondtál volna...
- Ácsi! Tényleg szeretnél segíteni?
- Persze!
- Akkor szombaton gyere el hozzám és ásd fel a kertet, meg utána egy laza két köbméter tűzifát, ha szétfűrészelnél. Na ez segítség lenne.
- Nem vagy száz te, de komolyan - röhögve - Hihetetlen vagy.
- Jól van na. Ám ha komolyan segítenél, megtehetnél értem valamit.
- Mondjad! Szinte bármit...
- Néha hívj fel és kérdezd meg, hogy vagyok és beszélgess velem ... és akkor elmondhatod, hogy megtetted, amit csak lehet.
- Uhhh ... Persze - megszeppenve és elcsukló hangon - Örülök most is hogy hallottalak, de azt hiszem, most leteszem. Nem baj ugye?
- Dehogy baj!
- Hát ... Vigyázz magadra!
- Rendben. Te is! Szia - szólt a férfi az immár néma telefonnak.

Automatikusan gyújtott az újabb cigarettára, s kissé szomorkásan pergette vissza magában a friss beszélgetés sorait. Igyekezett memorizálni. Milyen különös, egy évvel ezelőtt még bárkit kiröhögött volna, ha azt mondja neki, hogy megtanul memorizálni. Most pedig... ezt teszi. Furcsa dolgokra képes az ember. Például a változásra. Minden a kényszerítő körülményektől és a saját mentális jellemzőitől függ. Tenni, amit kell, tenni, amit lehet - gondolta s igyekezett bevésni az újdonsült, emlékké válni érdemes mondatokat. Az ember nem is sejti mekkora kincs az emlékezet, még meg nem tapasztalja a hiányát...
Nagyot szippantott, de szinte nem is érzékelte a felizzó parázs fényét. Igaz a monitorba bambulva nem is olyan feltűnő jelenség a picinyke izzás. Várakozás... Közben akaratlan mozdulattal nyomkodta meg mellkasa bal oldalát. Bár a tízedik nap lehetett már a spontán ptx (légmell vagy tüdőösszeomlás) után, de még mindig erősen sajgott. Ahogy forr össze sejt szinten a mellhártya a tüdő szövetével, növekednek a kis összekötő szálacskák, s ezek megmozdulása minden mozdulatra, légvételre, pokoli fájdalmas tud lenni. Még hozzá nem szokik az ember. Márpedig ő megszokta már, így a sokadik eset után. Inkább motorikus volt a fájó részek érintése, mintsem tudatos mozdulat. Nem volt ez számára több, mint másnak egy tyúkszem, vagy kidudorodó anyajegy. Egyszer megkérdezték tőle, hogy milyen így élni, hogy bárhol, bármikor megtörténhet vele a ptx? Csak ennyit mondott egy vállrándítás mellett: Élhető probléma. Csak arra kell ügyelni, hogy bele ne haljon az ember, a többivel már nem lesz gond.

A búgás ledöntötte az emlékek palotáját, s ő picit ijedten kapott a mobilja után.
- Szia Anyu!
- Jajj, hát szervusz fiam! Hooogy vagyol mostanság????
- Jól vagyok, köszi!
- Képzeld. Múlt héten találkoztam azzal a nénivel, akiről már meséltem, tudod, aki sokat imádkozik, meg nagyon szép imádságokat tud, meg sok-sok betegért imádkoznak, meg segítenek is. Valamilyen evangélisták. Na. Csak azért mondom, mert akkor megígérte, hogy még aznap délután imádkoznak érted. Állítólag valami kétszázan szoktak ilyenkor imádkozni és nagyon sokszor segítettek már. Azért nem semmi mik vannak, ugye? Tényleg! Éreztél akkor valamit?
- Nem tudom anyu. Mikor volt ez? Hétfőn, kedden?
- Kedd volt, mert akkor mentem a ... hova is ... Na mindegy. Szóval kedd volt.
- Aznap én sokáig dolgoztam. Hány körül kellett volna éreznem a mit is?
- Húha ... Úgy rémlik, hogy délután három órát mondott.
- Remek - vált érezhetően keserűvé a férfi haja - Nem, nem igazán. Fáradt voltam. - harapta el mondandóját. Mert mit is kellett volna mondania? Hogy igen, éreztem? Hogy éreztem amint szétszakad a testem, ahogy a levegő összeroppantja a tüdőmet, ahogy leszakítja a mellhártyát a mellkasomról, hogy éreztem amint a vér összegyűlik a mellüreg alján s nyomja a tüdőt, a beleket, hogy éget a kín s összeroskadok a fájdalomtól? Nem lehet ilyet mondani annak, aki segíteni akar, egy szülőnek, aki szeret. Szülőnek gyermeket temetni nem való. De szenvedni tudni gyermekét? Nos, az sem való. A férfi lassan kifújta az önkéntelenül benntartott levegőt - Tudod határidős a melónk és hajtás van.
- Gondoltam, hogy dolgoztál. Annyit vagy a munkahelyeden, hogy oda is költözhetnél. - korholta fiát - Hogy tudsz így magadra vigyázni?
- Nem olyan vészes az Anyu. Meg azért vigyáznak rám. Kímélnek, ahol lehet.
- Ajánlom is nekik! Mert ha valami történne veled...
- Ugyan már, mi történhetne? - kérdezte évődve - Vigyázok, amennyire tudok.
- Nagyon helyes! Na, majd elfelejtettem! Tegnap küldtem neked a gyógyító angyalokat. Hát jó este volt már, lehetett vagy kilenc óra. Remélem vigyáztak rád az éjjel, meg ma is. Annyira jó lenne, ha meggyógyulnál... Tényleg, éreztél valamit?
- Hát - köszörülte meg torkát, miközben visszaparancsolta az éjjel nála vendégeskedő holt arcokat - kicsit sokat forgolódtam. Tudod, elég nyugtalanul alszom mostanában...
- El is hiszem fiam. Nem jól van ez így. Képzeld! Voltam orvosnál és a koleszterinem megint magas és...
A férfi fáradtan lehunyta szemeit s mosolygott. Igen, ő az én anyám - gondolta - s hagyta, hogy átfolyjanak rajta a szavak s életre keljen benne a türelem.
- Hát Anyu, akkor vigyázz magadra nagyon. A gyógyszereket meg tessék szedni és hidd el jobb lesz tőle.
- Ígérem, jó kislány leszek! - csacsogott az édesanya - Beszedem azokat, persze. De te is vigyázz ám magadra! Nem ám rosszalkodni! Meg tudd, hogy mennyit dolgozol!
- Persze, vigyázok. Na le kell tennem, van még egy kis dolgom. Ölellek Anyu és minden jót!
- Én is ölellek, pusszantalak, és örülök, hogy hallottalak. Olyan jó néha kicsit beszélni veled...
- Nekem is öröm, na puszika!
- Vigyázz ám magadra tényleg, és én is puszi...
Koppant a telefon az asztalon. Igazából nem volt mérges a férfi, csak egyszerűen elég volt neki. Úgy mindenből, mindenkiből. Jó ízűen beleivott a már rég kihűlt kávéba, jól esően áradt szét szájában a túlédesített hideg lötty. Imádja a kávét. Hátradőlt székében kicsit megpihenni.
- Fasza - mormogta maga elég, ahogy újra gondolta a segítséget, amit kapott. Már harmadszor szenvedte el az imádság utáni ptx-et. Meg vagy tizedszerre az ilyen angyal, szeretetcsomag, meg egyebek utáni halálfélelmes éjszakát. Elég már. Tényleg...

Valahány héttel később

Diszkréten nyekkent a szék, mikor belezuhant a kórházból nemrég hazatért férfi. Halkan csilingelt a kávéscsésze, amint óvatosan belekevert a fekete, még erősen gőzölgő lébe. Fáradt, tétova mozdulattal nyúlt dohányos dobozkájáért, majd szisztematikus mozdulatokkal - kezének állandó remegését valamelyest leküzdve - tömte meg cigarettáját. Hátradőlt s felemelte a csészét, egy apró korty s már tette is vissza az asztalra, durva koppanás kíséretében, morgolódva a fránya remegés miatt. Jól megszokott mozdulattal tolta fogai közé cigarettáját, kattintott tüzet bal kezével (ugyan balkezes ám jobbjával szokta meggyújtani, csak hát az ízületei nem igazán engedték a mozdulatot) s szívta magába a dohány semmihez sem hasonlítható füstjét. A napi áhítat ideje. Jól eső érzésként élte meg, ahogy apró adrenalin löket kél testében a forró füsttől, szűnik meg egy pillanatra a fájdalom s árad szét az érzés: jól esik.

Még mindig zakatolt benne mindaz, amit az orvosa a nyakába zúdított. Pro és kontra. Gondok vannak. A lényeg végül is ennyi. Hogy hogyan tovább? Élhető egyelőre. A lényeg végül is - tényleg - ennyi. Ügyetlenül próbálta megmasszírozni tarkóját, s a kacskán álló ujjak esetlenül nyomódtak a nyaki izmokra. Bágyadt kísérlet volt ez a fejfájás enyhítésére. Vagy inkább a remény diadala a tapasztalat felett. Mert hiába tudta, hogy ez nem enyhíti a fájdalmat, mégis naponta újra és újra megpróbálta. A múló fájdalom emléke volt csak, amit elért ezzel, de hálás volt érte. Mert tudott emlékezni arra, mikor még nem fájt. Nem mérleget készített ilyenkor, inkább csak számba vette mije is van. A családja. Ők azok, akik a legnagyobb áldozatot teszik majd érte. Mert rájuk lesz utalva. Szükségszerű ez, vagy elkerülhetetlen. A felesége, aki egy fájdalmas beszélgetés során kíméletlenül emlékeztette arra, mit is ígértek egymásnak akkor régen a templomban. Ha semmi másért nem is, de ezért az élete végéig hálás lesz neki. Ettől persze megint felbuggyannának a könnyei, hát tovább gondol. Van még méltósága. No nem valamiféle rang, hanem csak az egyszerű, emberi méltósága. Az, amivel el tud menni a fürdőig, az asztalig. Sőt még dolgozni is. Volt már rosszabbul is. Tudja milyen az mikor kevesebbre képes, mint egy egyéves gyermek. Tudja milyen kiszolgáltatottnak lenni, nyomorékként feküdni, felkoncolás után lábadozni, újra saját lábon járni, fiatalnak lenni, boldogan élni, istentől és ördögtől nem félni, a sötéttől s az álmoktól rettegni, fájdalomtól fetrengeni, a megváltoztathatatlannal szembesülni, de mégis vele szembe menni. Egyvalami maradt ki az életéből. Egészségesnek lenni. Elképzelni sem tudja, milyen lehet az. De biztos jó dolog... Vannak gyermekei, párja az életben, háza és fekhelye. Asztalán meleg étel, folyik víz a csapjából, este a fűtött szobában ég a villanylámpa és van ruhája. A luxusról nem is szólva. Számítógép, plazma tévé, mobilok, tablet, korlátlan internet, tízezer kötetes digitális könyv gyűjtemény, kerékpár. Hatalmas dolgok ezek. A világ teszi silánnyá a birtoklásuk érzetét. Ő pedig hálás mindazért, amije van. Hogy meg avagy kiérdemelte-e? Ki tudja. Ő sem tudja. Elfogadja, hogy történnek vele jó dolgok, s igyekszik úgy élni, hogy ezeket kiérdemelje.

Sárgán villan fel az értesítés. Üzenete jött a csevegő programban. Rákattint, bár tudja, hogy ő az.
- Szia! Tudsz már valamit?
Csendben gondolkodik. Mit is írjon. Igen tudja, hogy korházban volt, hogy mára lettek elvileg eredmények, de mit mondjon el ebből Ő, neki. Bár szinte mindent tud így is. De más csevegni valamiről, valami fiktív jövőképről, eshetőségről, vagy a rideg valóságról, a jelenről, ismerve hogy hová vezet ez az út. A szenvedés útja. Diplomácia kell az ilyen dolgok közléséhez, ha tudja az ember, hogy akivel beszél, az a szívén viseli az ő sorsát. Patthelyzet.
- Szia! Igen. Nem a legjobb, de nem vészes a helyzet egyelőre.
- Na ne ködösíts! Ki vele, mi van????
- Hát az van. Most már tuti, hogy az a bajom. Szerencsére még nincsenek komoly tüneteim. A fejfájás nem ettől van. Elvileg még kezelésre sem kell járnom, pontosabban úgy mondta a dokinéni, hogy nagyon is időben észre lett véve, fel lett tárva a betegségem, ezért a tipikus tünetek megjelenéséig a megfigyelés és nyomon követés a legfontosabb. Igaz további gócokat is talált a leletemen, ami kicsit elszomorít, viszont ami a nyaki velőben volt az olyan mintha kezdene regenerálódni és ez nagyon jó, szinte hihetetlen J Mondom én, hogy agyon sem lehet csapni ;)
- Hát ez igazán jó hír! Miért érzem mégis azt, hogy most jön a "De"???
- Fene. Ígérd meg, hogy nem ijedezel még ;) Szóval megvizsgált és oda lyukadt ki, hogy pokoli fájdalmaim vannak szerinte, és hogy ez ellen viszont sürgősen tenni kell valamit. Nah, szóval fájok. Am aranyos volt végig. J Úgyhogy kaptam tudatmódosító tabit :D Nincs vész, mert a napi adag olyan 300mg körül van én meg a 25mg-osat kell hogy felezzem. Elmagyarázta, hogy mire hat és ez nekem elég. És képzeld meg is dicsért!!! Végigmért úgy, hogyha az utcán néz így végig rajtam egy hölgy, hát elpirulok J Na, szóval megmért szinte és azt mondta, hogy maga aztán nem depressziós egy kicsit sem és hozzá tette, hogy " Minden elismerésem". Mit ne mondjak, ez jól esett :)
- De????
- Hmmm. Immunológiai vizsgálatot meg kell várni. Az még egy hónap kb.
- Ami mit is jelent esetedben?
- Hát... Szóval az van, amitől féltünk ugye. Meg úgy fest, van más is. A betegségem csupán reakció egy durva pusztításra a szervezetemben. Azt mondta, hogy szerinte valami brutálisan rombolja a testemet. Na, ehhez kell egy immunológiai teszt. Meg esetleg majd egy DNS elemzés. Szóval félek, hogy rosszabb lesz, mint amire számítottam. Túl sok a kérdőjel. A leletek igazolják a betegséget, de egyszerűen nincsenek hozzá egyértelmű tüneteim. Ami tünetek vannak, az meg nem erre a betegségre mutatnak, ami végül is diagnosztizálva lett. De semmi baj! Jól vagyok ;) Tényleg.
- Istenem...
A férfi közben kiegyenesítette hátát, most érezte mennyire fárasztó volt a napja, a buszozás, a várakozás, a hajnali kelés, hogy még némi munkát is vállalt abban a városban ahová ment a vizsgálatra, hogy enni is alig evett, a rossz kávék az utasellátóban. Elfáradt. Visszadőlt írni és néhány mondat után elköszönt csevegő partnerétől. Hálás volt a törődésért, a jó szóért, és hogy nem kel finoman elutasítani a távgyógyítás felkínálását. Különös - gondolta - s visszaemlékezett oly réginek tűnő mondatokra...

Egykor

- Értem. Akkor még nem is lehet tudni, hogy pontosan mi is a bajod?
- Hát nem.
- Felsorolnád, milyen panaszaid vannak?
- Nem szívesen. Utálok már nyavalyogni :) Tudod, hogy nem szeretek panaszkodni ;)
- Igen, tudom ;) De tényleg akarom tudni mi van veled! Na! :)
- Na jó. De ez csak egy felsorolás, nem rinyálok, jó? :)
- Aha J:)
- Na kérlek. Hogy is kezdődött.... Végül is... Tavaly október végén lerottyantam a derekammal. Olyan szinten hogy menni se tudtam. Jó, oké hét éves korom óta fáj a hátam, de huszonöt évig hallgattam az orvosoktól, hogy maga fiatal még ehhez. :( Na bumm. Már nem mondják, hanem tényleg keresik mi lehet a baj. Idő kell nekik, na :D Szóval ismert gerinc betegséggel, meg sántikálással elindultam orvoshoz. Nézte a leleteim, tudomásul vette mik vannak, gyors röntgen, és felírt gyógyszereket, egy hét múlva kontroll. Visszamentem, szarabbul voltam, mint előtte, kocsival vittek, kísértek, támogattak. Mondom neki már érintésre is fáj a gerincem, és bénul a jobb lábam. Beutalt MRI vizsgálatra. Várakozási idő 3 hónap!!! Eldobtam az agyam, meg elkezdtem telefonálni. Hihetetlen, de találtam valakit, aki valaki valakije. Bennfentes doki a lánc végén, tíz nap múlva mehetek vizsgálatra. Mondom frankó. Akinek az ismerőse, az meg is nyugtatott, hogy nyugi, jó kezekben leszel :D Kérdem milyen doki ez? Aszongya, törvényszéki kórboncnok :D Aztán megvolt a vizsgálat. Alsó hét csigolya eldobandó. Csonkig koptak, négy összeroskadt, ebből kettő már kis is száradt, az ez miatt leszűkült gerinccsatornában lassan elsorvad a velő, le fogok bénulni deréktól lefelé. Két hét pityergés és sok-sok gyógyszer, terápia és rengeteg konokság. Járok, dolgozok élek és megyek kontrollra. Újabb tünettel. Doki szinte ijedten küld vizsgálatokra, de semmit nem mond. Nagy nehezen kinyögi, hogy központi idegrendszer masszív gyulladása, ami lehet egy kullancstól is, azaz vírusos gyulladás, vagy korai Parkinson kór, vagy sclerosis multiplex, szóval minden jó. Egy biztos, teljes leépülés küszöbén állok. Vizsgálatok, tesztek és jött a kanyar: semmivel sem igazolható maradéktalanul a gyanú. Akkor koponya MRI. Megvolt. Kiderült, hogy baj van. SM észrevéve. Gócok az agyban, a nyaki velőben. Jött a gerinccsapolás, majd a három hét várakozás helyett öt hét és két labor egymástól független megerősítése. Magas kockázati SM beteggé léptem elő. Kontroll MRI három hónap múlva. Gyógyszerek letiltva, terápiák felfüggesztve. Hát ennyi szűken.
- Uramisten....
- Nincs gáz :) Jól vagyok! Tényleg.
- Persze
- Komolyan mondom/írom, na :)
- Na de hogy-hogy nincs gyógyszer, vagy kezelés? Nem csinálnak semmit????
- Türelem ;) Kell a megerősítés. Egyik legnehezebben diagnosztizálható betegség ez. És amíg nincs meg a forrás, addig nem lehet gyógyszerezni sem. Nagyon mellé lehet lőni. Jobb ez így. Kicsit nehezebb ugyan, de bírom én :)
- Huhh. Konkrétan mid fáj?
- Fejem, ízületek, gerincem. Hirtelen ennyi :D
- Nem is tudom... Vannak nem orvosi gyógymódok is. Hogy állsz az ilyesmivel?
- Megvan a természetgyógyász vizsgám, ha ilyesmire célzol ;)
- Hát ezt nem hiszem el. Mér' nem mondasz te ilyeneket nekem???
- Nem volt még ideje. De mit is szeretnél közölni?
- Előbb ezt megemésztem... Te kis sunyi :) ...
...
- Van, illetve lehet valamim a számodra. Távgyógyítás. Fájdalmat tudnék csillapítani neked. Naponta többször is küldhetek. Ha esetleg nem használ, hát nem is ártana. :)
- Jó, az nagyon jó. Megköszönném!!! :)
- Oké, de csak annak küldhetek, aki kéri
- Akkor szeretnélek megkérni, hogy küldj nekem ilyen gyógyító csomagot, amikor csak lehet!!! Így megfelel? ;)
- Igen, így jó lesz :) Küldöm is
...
S történt egy aránylag gyorsabb felépülés, könnyebb mozgás, jobb közérzet és több munkabírás. Lehet elherdálta a férfi az adományt. De mit is tehetne, ha az Élni és a Dolgozni az nem két külön dolog nála. Párban járnak. A fizikális megterhelés okán e vagy sem, de elindult a folyamat és tíznapos ciklusokban jöttek a nehéz napok. Átkozottul nehéz napok. Ami könnyebbé tette a szenvedést az a tolerancia volt, amiben részesítették. Sajnálat nélkül vette tudomásul környezete a megváltozott helyzetet s idomultak hozzá. Ha kellett, akkor több törődés vagy épp türelem, csendes megrovás a hibákért, harag nélküli rosszallás legszigorúbb esetben. Különös ajándék ez - gondolta a férfi miközben a nem is túl rég történésein mélázott. Különös, hogy ajándék lehet egy ilyen megfoghatatlan dolog is. Vagy a türelem. Nem a saját türelme, hanem a környezetében élőké, vagy az internet által közel hozott távoli ismerősöké, barátoké. A türelmük őhozzá... Az élmény szintjén vált képessé megélni a hálát, azt az érzést, melyet sem fohászban sem versben nem lehet elmondani, megfesteni, átadni. Ezt csak megélni lehet. Átkos sors mi ilyen dolgokra tanítja az embert, ő mégis inkább köszönetet mormog érte. Mert tényleg köszöni.

Napjaink

Lassan kúszott fel benne az idegesség s uralkodott el rajta pánikot megelőző elemi félelem. Szinte minden sejtje rettegett és remegett s lassan hideg nejlon hullazsákként lepte el testét a nyirkos, keserű veríték. Csak pár perce szenderedett el, s most a csúf riadásból pislogva mégsem tudta, hol van, mikor van, vagy ki is ő maga. Pár másodperc kellett, hogy helyére billenjen a világ s ő a világban. Csak az érzések... Értelmetlen és oktalan volt felbukkanásuk. Látszólag.
Réges-régi arcok bukkantak fel elméjében, kristálytiszta kontúrokkal, egyenes tekintettel, komoran. Holtak voltak mind. Volt kitől könnyeden búcsúzott, volt kinek hiánya még mindig tud fájni néha. Mint most is. Nem szólították, nem korholták, csak felbukkantak. Talán pici szemrehányással tekintetükben, ami szólhatott méltatlan halálukról, vagy épp a férfi konokságának, mellyel apránként forgácsolja szét erejének maradékát. Vízió egy diavetítésben.
Felkelt ágyából s ivott a konyhában némi vizet. Tépelődött, de végül nem gyújtott cigarettára. Visszafeküdt langyos-lucskos fekhelyére. Önkéntelenül tévedt keze a töltőn pihenő mobilra, s nyomta meg egy gombját. A szürkés fénnyel felizzó kijelzőn néhány sor állt: Régen küldtem neked tudom, de most egy újféle dolgot... - szólt az üzenet előnézete. Lehanyatlott keze s eleresztette a mobilt. - Ez kapufa... - gondolta s kezdte fogalmazni reggeli üzenetét. Hosszú órák után zuhant álomtalan álomba, ürességbe, ami kegyetlenül megfosztotta testét a pihenéstől, s görcsben tartva izmait feszítette, űzte a reggelbe.

- Köszönöm, hogy gondoltál rám! Sajnos nem jött össze. Borzalmas volt. Már rég sunyizom... Neked, anyámnak, másoknak, sokaknak. Nem is tehetnék másként. Mert, hogy is utasíthatnám vissza bárki segítségét, segítő szándékát anélkül, hogy beavatnám olyasmibe, amitől terheket akasztanék a nyakába? Hogyan? A diplomácia ehhez már kevés. Hazudni kell. Ilyen vagyok. Te pedig nem tudsz mindenkit meggyógyítani. Nem lehet. Ilyen egyszerűen. Nem lehet mindenkit megmenteni. Azt hiszed, hogy én nem akarom a segítséget. Nem igaz. Nem csak értékelem, köszönöm, de akarom is. Úgy fest hiába. Megint nem marad más, mint önmagam helytállása. Újra és újra lábra kell állnom, ha megroggyannék. Már nem tudom hányadszor, nem tudom miként, csak azt tudom, hogy menni kell tovább az életben. Menni és mindig csak menni, újra és újra. Nem tudom meddig, csak azt tudom, hogy hová. Tovább.

Az üzenet elment. A férfi kezére támasztotta fejét miközben a billentyűzet elé könyökölt. Inna egy kávét, de megmozdulni sincs kedve. Minden ott kavarog benne. - Hány helyre, hány embernek szeretne üzenni, hányszor szeretné leírni azt, hogy Köszönöm, hogy köszöni barátainak a kitartást, a belé vetett hitet, a bizalmat a barátságot, a család szeretetét, a munkaadója toleranciáját, az emberek hűségét, nagyságát és gyarlóságát, a hitetlenségét azoknak, akiknek "csakazértis" megmutatta, hogy képes arra, amit nem vártak, reméltek tőle, a figyelmet mit akkor kapott, mikor megkérdezték hogy van, s választ is vártak, a törődést az orvosaitól, az ápolóktól, akik nem csak ellátták, de segítették, óvták s megmutatták milyen naggyá lehet az ember. Keserűség? Csak kicsiny lehet benne. Realista inkább s teszi, amit kell, és amit lehet. Feladni? Na nem. Azt nem. Még csak elfogadás sem, mert az olyan beletörődő... Inkább megtanul, megtanult együtt élni a korlátaival és korláttalan szellemiségével. Ökölbe szorított kézzel hallgatja a "csak pozitívan" bátorítókat. Egyszerűen baromság. Ha felfogta és tudja mi vár rá, hogyan lehetne optimista, tudatmódosító szerek nélkül és őszintén? Realista. Nem hagyja magát. Küzd, mert így kell tennie. Belülről fakad az érzés, de kívülről táplálják. Sokan. Akár ti is. Hát nem is áll meg, nem toporog, nem adja meg magát. Néha kesereg, olykor bús, de mindig lábra áll s egyre csak megy. Tovább. - Most ismét a képernyőbe bámul s arra gondol, ideje üzennie mindenkinek. Szinte sosem ír az üzenőfalára a virtuális társadalom felületén, hát itt az ideje, hogy villantson valamit. Régen olyan könnyen ontotta a szavakat, de most nehezen mozdulnak ujjai. Rengeteg gondolat kavarog fejében. Lehetetlen ezt mind-mind tömören leírni. Leginkább a vele szemben állított és erősen "pozitívizált" elvárások keserédes sokaságára reagálna csak. Halk kattogás s lassan szavakká állnak a gépre vitt betűk.
- "Istennek melyik gyermeke akarsz lenni? Amelyik megteszi, amit kér, vagy amelyik megteszi, amire vágyik az Úr?"

Jobb keze rásimul az egérre s apró mozdulattal pozícionálja a Küldés gomb fölé. Elmosolyodik. Egy nem hívő hívőtől ez nem is rossz - nyugtázza magában.

Goór László