Ünnepek emléke

Este van s köröttem családom
lélegzik, létezik, él.
Fájó gondolatokat eldobom
s agyamban emlék kél.
Karácsonyfa fényeinek villódzó játéka
az asztalon adventi gyertya
lángja hajladozik,
mint kecses atléta.
Érzem, opállá váló szemeim,
ahogy újra élnek egy pillanatra
emlékeim.

Kisgyermekként telve tűzzel,
várakozással,
december eleje
gyönyörű havazással
s én csak vártam a pillanatom:
Talán a Mikulást most meglátom...
Kora délután már készültem
az ajándékhozó estére,
apám pufajkát dobott akkor még
izmos testére
s együtt mentünk ki a fészerbe.
Mohón csillanó szemmel
egy csizmára mutattam
s apám, guvadó szemein mulattam.
Mert választottam csizmát,
melyiket akartam...
és a legnagyobb gumicsizmát
megkaptam.
Lehet nemrég még a trágyát
hordta benne,
hogy szaga sem a lakásba való lenne,
de én büszkén fogtam a szappant,
kefét s rongyot,
kicsi kezeimmel s vízzel
űztem messzire a szagot.
Besötétedett már s apám szólított.
A szikrázó friss hóba
sétálni csábított.
Kicsi kabát gyermek testemre
s együtt lépdeltünk a téli estébe.
Kicsit több, mint egy órával
később hazaértünk
s én biztosan tudtam már: Elkéstünk!
A kilincsen árválkodott
első ajándékom,
engem a sírás kerülgetett
- A Mikulást most sem látom!
Kezem a kilincsen s otthonunkba léptem,
egyik ámulatból a másikba estem,
szerte hevert a számtalan ajándék
a kapott gyerekholmi
szétszórva a csokik,
néhány téli zokni.
Anyám magyarázta a kialakult helyzetet:
- Itt volt a Télapó. De csak átrohant a házon.
Tudod, sietett.
Beletörődtem, mást nem tehettem
s szememet a legnagyobb,
az én munkámtól csillogó
csizmára vetettem.
Feltűrt ruhaujjal, könyékig nyúltam
belsejébe s kutattam, kerestem.
Így történhetett az is, hogy nem vettem észre,
a zsiványan villanó szemek felett
szemhéjak zárulnak résre.
Szüleim vigyora a hátamat figyelte
s a feltörni készülő nevetés
szavukat vágta kenterbe.
És akkor! ...

Valami elcsattant.
Bennem valami megpattant
a csizmából a sok krumplit
s hagymát kiraktam,
pityergés kerülgetett
a Mikulásban csalódtam
s bár szüleim a poént alulra rejtették
bennem egy világ dőlt össze
s mélyre temették.
Mi lapult a csizma mélyén?
Tudni szeretnéd?
Elmondom akkor
mielőtt kérhetnéd.
Nem kincs volt az alján
sem csoki
sem aranygolyó,
csak egy póriasan egyszerű,
kibiztosított
egérfogó.

Pirosló ujjak s hatalmas könnyek
szép ajándékok, mesekönyvek.
Hiába volt minden igyekezet
szüleim részéről
én feledkezni akartam
az ünnepek ezen részéről.

Sok év telt azóta,
én is megbékéltem.
Emlékké lett s ha felidéztem
nevetgéltem.
Most gyermekeimet nézem.
Örülök nekik teljes szívemből.
Szeretnék sokat adni a szeretetből.
S lehet, hogy egérfogót
nem teszek csizmájukba
de a míg csak lehet,
hinni fognak a Télapóba.

Mert én szüleimtől talán
nem kaptam sok dolgot,
emlékek emlékét,
de én is gyermekeimnek adom
a Mikulás szellemiségét.
Szeretetét.
Értékét.

A fenyőfa álma

Egy különös érzés, s nem tudom hol vagyok,
hogy rabolnak tőlem, vagy éppen én kapok.
Enyhül a fájdalom, szemem elé úszik egy szoba
benne néhány gyermek, ma nem vár rájuk iskola.
Szemeikben nem csak a gyertyák visszfénye csillan,
de szeretet is izzik benne, s izgalomtól - olykor - villan.
A kapkodó igyekezet, a várakozó, vágyódó s bohó igézet
színes kártyákon, levélen néhány szerető szó, egy-egy idézet
cukrok ezüstben, tüzek a szívben
s ha szikrák pattannak karcsú ívben
csillagszóró ejti röpke éltű gyermekét
s ki régen él már összenézi, eddig kimért életét.

S én most telve vagyok vággyal, álommal
szeretettel s lassan múló fájdalommal
mert szeretnék most gyermek lenni
fehér ruhában templomba menni
ott zengő hangon énekelni
szüleimmel ünnepelni
boldogan nevetni
szeretni.

Álmom az hogy legyen családom
apaként ez legyen a legfontosabb
nekem a világon.
Szeretném gyermekeim, az életem párját
óvnám lépteiket, őrizném álmát, minden vágyát
én lennék életük büszke vára, ha kell hős lennék mára
esendőség s gyengeség csak váratna magára. Hiába.
Gőg s büszkeség lenne fegyverem a sértésekkel szemben
az élet csapdáit győzve látnám: el sem estem
fel nem adtam
könnyen semmit sem kaptam
volt, hogy nehezen adtam
vagy keserűen magamba, szeretteimbe martam
de magamat adtam!
Ünnep kell, hogy legyen minden napom
s ma csakis magamat s magamból kell adnom.
Csendes estét családomnak, ha másként nem csak így adhatok
elmondom, hogy szeretlek benneteket s köszönöm, hogy vagytok!

Álmom az hogy legyen családom
anyaként ez legyen a legfontosabb
nekem a világon.
Szeretném gyermekeim, az életem párját
óvnám lépteiket, őrizném álmát, minden vágyát
én lennék nekik az oltalom háza
szeretetük büszke vára
éltük napjai nekem ajándék minden mára
nem csak díszt, de szívem tenném a karácsonyfára
mosolyommal ragyognám be a csendes éjt a díszes vacsorát
megőrzöm gyermekeim minden mosolyát
könnyét, testem fájdalmával én adtam életét
s megteszem újra ha így óvhatom végzetét
minden könnyük összegyűjtöm lelkemnek tengerébe
figyelem lépteik nem száz, de ezredéve.
S hogy ne nézzen be gyász az ablakomon
hogy ne legyen fekete ez a karácsony
hogy az évek küzdelme igazolva legyen
hogy családomnak a család kelljen
megölelem őket és azt súgom fülükbe
nem csak ma este vagytok szeretve.

S én csak állok némán otthonodban
köztetek, de magányomban
s kívánom, hogy könnyed az örömtől hulljon
a bánat órája, végre végleg múljon
a szeretet öleljen otthonodban
s légy boldog a holnapodban!

S nekem fáj, hogy ajándékot nem adok...
Amíg ti ünnepeltek,
én csendben álmodok...

Magányos karácsony

Lassan érkezik az éj,
a leghosszabb
mind közül,
s ha egyedül vagy...
magányodban csak
a csend csendül,
talán homályló fénybe
forduló szemed
ontaná könnyét
s te, gyászolt kedvesed
már visszakérnéd,
követelnéd.
Keserűség kísér,
megmérgez a bánat,
minek lefeküdni
a hideg ágy várhat,
talán Ő
pont most néz le rád
s láthat.
Talán melléd ül,
rád néz
s rég holt szíve
görcsösen ránghat,
Ő benne is túl csordul
a bánat,
talán úgy érzi
nem tehet semmit,
mert szellemkézzel
nem érinthet senkit
s könny áztatta
éteri arccal
magadra hagy,
egyedül az élettel,
harccal.

Mosolyogj hát egyet,
ez legyen ajándékod
s ha látja
itt marad,
Ő lesz az árnyékod,
lehet nem fogod
soha többé látni
de tudni fogod,
hogy itt van
s nem kell többé
magányosan,
félve,
keserűen,
hiába
várni.

Éjjel...

Lassan immár, elcsepereg egy év.
s csendben érkezik, a leghosszabb éj.
Várjuk mindannyian. Nagyon vagy kicsit,
De mindőnk szíve, megdobban picit.

Mesél eme éj álmokról, szeretetről,
családunkról, vagy épp rég elmentekről.
Feltámad bennünk a szerető oltalom,
s ébredezik egy régi, csendes fájdalom.

A csendes éjjelen, mikor egyedül vagyunk,
mikor féltve babusgatnánk belső fájdalmunk,
Feltör legbelülről, egy szerető tekintet.
s csendben suttogja: Nem ezt ígérted!

Számon kéri tőlünk, mért lógatjuk orrunk,
nem érti Ö. Mi lehet a bajunk.
ott áll majd, kit oly nagyon szerettünk,
kit egyszer valamikor elvesztettünk.

Elment mellőlünk, hisz ez volt az útja,
bár szeretne még élni. Velünk, újra.
Szeretné még egyszer megfogni kezünk,
s ez estén asztalhoz ülni mellettünk. Velünk.

Ám sajnos, ezt már nem tudja megtenni,
csupán szeretetét s lelkét tudja megmutatni.
érezzük ezt mind. Mintha itt volna mellettünk.
Látjuk mosolyát s mintha megfogná kezünk.

Örüljünk hát mind, hisz ez volna kedvére.
ne adjuk bánatunk az Ő lelkének terhére.
Rég elhagyott ugyan, de most itt van velünk,
Hagyjuk hát ez éjjen, hogy sírjon
s nevessen szemünk